Lista folytatása.
2. Kápráztatás, zenetudás, transzcendálás
Vannak nagyon jó zenék, melyek kápráztatnak technikájukkal, de a zenei és hangszeres tudást túlságosan a gallérjukra tűzve viselik (dzsesszben is van ilyen). Az olyan zenéknél, mint a mellékeltek is, érezhető a kivalo zenei tudas, de mintha ezen mar messze tuljutottak volna, itt mar nem errol szolnak a dolgok, hanem egy tortenet elmeseleserol egy mas nyelven, a zene nyelven. Es helyenkent olyan melysegben, mely transzcendens, megprobal meghaladni valamit, kiemelni valamibol, de nem a slagerek kliseit kovetve.
3. Eredetiseg es zenei kozhelyektol, kulonosen giccses elemektol valo mentesseg.
No comment. Talan csak az ujdonsaggal kapcsolatban annyi, hogy minden zenei mufajnak megvannak a formai torvenyei (gondoljunk pl. a szonatara, rondora, blues-ra, stb., ezek azok, amik az objektiv minoseg megiteleset lehetove teszik), de erteket ehhez igazabol az ad, hogy a kereteken belul maradva mennyire tud minosegileg ujat adni, illetve azzal az ujjal az adott formai kereteket szetfesziteni.
4. Melysegi szintek: hangzas van a felszinen, struktura es forma melyebben.
Megintcsak az elektromos zene peldaja: legtobb megreked a hangzas kerdesenel. Ujitani csak a hangzasban akar vagy tud. (Pl. kb.15 eve a U2 dobosa bedobott egy akkor nagyon jonak es eredetinek hato dob hangot, ami hasonlit ahhoz, mint amikor egy bádog kuka tetejét ütögetik. Azóta a csapból is az folyik egy csomó rock együttesnél és a TV-ben látható reklámok alá játszott zenéből, és így az egészből egy nagy közhely lett. Nincs meg egy dolog, ami olyan könnyen ronthatna egy mű objektív esztétikai értékén, mint egy mástól származó eredeti megoldás ismétlése. Hány mainstream sláger zene teszi ugyanezt?)
Felmerulhet egy olyan ellenvetes az eddig irottakkal kapcsolatban, hogy ez az egesz tokeletes tevedes, nincsen objektive jo vagy rossz zene (mualkotas), csak zenei ertekrend van, ami kotott a tarsadalom ertekrendjehez. Ez az ertekrend nem egy rossz gondolat, de nezzuk csak meg, hogy mennyire fenntarthato ez az objektiv minoseg tagadasa mellett. Mert honnan jon ez az ertekrend? Meg a szubjektiv iskola is egy relaciorol beszel, amely egyik vegen all a befogado, a masik vegen az alkotas. Ha az alkotasban nem lenne semmilyen objektiv minoseg, akkor szerintem ertek*rendrol* se lehetne beszelni, mert akkor tokeletesen random, veletlenszeru lenne, hogy kinek mi tetszik, hiszen az alkotas erre vonatkozoan semmilyen alappal sem szolgaltathatna. Marpedig ez nincs igy, hiszen ugy tunik, hogy letezik valamifajta ertekrend.
Ez viszont szinte automatikusan elvezet az izlesnek egy szerintem hasznalhato modelljehez, hipotezisehez. Minden mualkotasnak vannak objektiv minosegei. Ezek a minosegek egy bennunk levo szuron keresztul jutnak el hozzank. Ez a szuro az, ami eldonti, hogy az objektiv ertekekbol mi az, amit elfogadunk, felerositunk, rezonalunk ra, illetve elvetunk vagy figyelmen kivul hagyjuk, roviden, hogy mi fog tetszeni es mi nem. Hogy a radio hasonlataval eljek, az adok altal kisugarzott jelek az objektiv ertekek, a vevonek az a kepessege, hogy milyen frekvenciakra tud rahangolodni, az a szuro, ami meghatarozza, hogy mit ereszt at, mit nem. Az izles pedig a befoghato radiomusorok osszessege. Erdekes lenne hat ennek a szuronek a termeszetet vizsgalni. Ennek nyilvan lesznek szubjektiv, psziches osszetevoi, de lesznek tarsadalmiak is, azok a hatasok, amik felnevelesunk soran ernek, amiknek ki vagyunk teve, illetve amik altal manipulalva vagyunk, ezek mind formaljak a szurot. Es ezzel a relativizmus kerdese is nagyjabol helyere kerul, vagyis az ertekrend hely- es idofuggese, mert akkor ezalatt a bennunk levo szuro hely es idobeli meghatarozottsagat kell ertenunk. Termeszetesen muvekben levo minosegeknek is van ido- es helybeli fuggoseguk, ami az ellenkezo oldalrol, alkotojuk reven kerul bele. De erdekes modon kritikusok es esztetak gyakran aszerint itelik meg muvek objektiv ertekeit, hogy mennyire voltak kepesek fuggetleniteni magukat ezektol a tenyezoktol, mas szoval mennyire univerzalisak. Meg pontosabban: minden mu partikularis temakbol all, de annal ertekesebb, minel univerzalisabbak a belole kibontakozo ertekek.
A logikus kovetkezo lepes az lenne, hogy felsorolni azokat a tulajdonsagokat, amelyek, ha jelen vannak egy muben, azok garantaljak, hogy az esztetikailag ertekes lesz. Es termeszetesen az objektivista iskolanak pont itt vannak nehezsegei, hiszen a felsorolt tulajdonsagok halmazanak illene univerzalisan elfogadottnak lennie. Ez egy nagyon kemeny, talan lehetetlen feladat is. Igy a vita errol a kerdesrol a mai napig folyik es valoszinuleg folytatodni fog az idok vegezeteig. Velemenyem szerint azonban egy pragmatikus (csak akkor igaz, ha hasznos), kiertekelesre vonatkozo kerdes nehezsegei nem kell, hogy az ontologiai kerdes tagadasahoz vezessenek, vagyis ahhoz, hogy akkor objektiv ertekek nem is letezhetnek.
Csak erdekessegkeppen emlitem meg, anelkul, hogy ezzel magam is feltetlenul egyetertenek, hogy mik azok a kvazi univerzalis tulajdonsagok, amik – egyes esztetak szerint – mualkotasokat esztetikailag jova, ertekesse tesznek. Ezek elsosorban a formai elemekre vonatkoznak. Formaban szokasos megkulonboztetni a nagylepteku format, amely az egesz mu strukturajara utal es a kismertekut, a strukturan beluli kisebb elemeket es azoknak egymashoz valo viszonyat, melyet hivhatunk texturanak. Pl. eleg sok zenekritikus egyetert, hogy Beethoven nagyszeru strukturalista volt, de kevesbe jo texturalista, mig Schubert ennek pont az ellenkezoje. A ket legfontosabb univerzalis formai tulajdonsag, melyre esztetak hivatkozni szoktak, az a mu egysege es komplexitasa. Egyseg alatt azt ertik, hogy hogyan van a mu osszerakva, megkomponalva, mennyire alkot egy szerves egeszet, teljeset, de ugyanakkor semmi foloslegeset. A szokasos formula az az “egyseg a valtozatossagban”: a mu sok egymastol eltero elembol alljon, de ezek es ezeknek egymashoz valo viszonya szuksegkeppen jaruljon hozza a szerves egeszhez, ahol a szerves arra utal, hogy az egyes reszek nem fuggetlenek, hanem, mint egy elo szervezetben, kolcsonosen fuggnek egymastol. Az egyseg termeszetesen egy ertek fogalom, mert az rejlik benne, hogy nem lehet egy reszt se ugy megvaltoztatni egy muben, hogy az ne karositana az egeszet. Termeszetesen az egyseg csak egy idealtipus, a konkret muvek ehhez csak tobbe-kevesbe kozelitenek. A komplexitas alatt erthetunk pl. szubtilitast vagy a kontrasztok gazdagsagat, de a latszolagos egyszeruseg is takarhat komplexitast. Ezt legszivesebben csak egy Keith Jarrett megjegyzessel illusztralnam, mert ennek o valoban nagymestere: “az egyszeruseg eleresenek egy nagyon komplex modja a jo idozites”. Az egyseg es komplexitas mellett a harmadik minoseget meghatarozo tulajdonsag, melyre hivatkozni szoktak, az az intenzitas.
En ezt az univerzalis objektiv tulajdonsagok kerdeset azonban tovabb nem feszegetnem. Nem csak azert, mert nyilvan nincs es talan soha nem is lesz ebben univerzalis egyezseg, csak tendenciajaban, hanem reszben mert itt jon be zeneben az elmeleti es technikai tudasom hianya. Masreszt pedig mert inkabb arrol beszelnek, hogy *szamomra* mik azok a tulajdonsagok, amik egy-egy zenet objektive jova tesznek, vagy ha jobban tetszik, az en szurom mely objektiv tulajdonsagokat reszesit elonyben. Ha barkinek van kedve hozza, vegyen el belole, adja hozza a sajat szempontjait az alabbi listamhoz. Erdekelne. A mellekelt zenesort ezen alabb sorolt tulajdonsagok illusztralasaul is szanom.
1. A csend kerdese
Ha a mostani sorozatban csatolt zeneket vesszuk alapul, mint a hagyomanyos ertelemben vett jazz reprezentansait es ezt probaljuk meg szembeallitani a korabbi sorozatbeli acid jazz objektiv tulajdonsagaival, akkor az elso szembeotlo kulonbseg szamomra az az akusztikus, illetve elektromos hangszerek dominalasa kolcsonosen mindegyiknel. Tehat akusztikus kontra elektromos zene. Mintha mas sikon mozognanak. Erzesem szerint ahhoz, hogy egy zene igazi melysegeket hordozzon, ahhoz kell tudnia jatszania a csenddel, azt magaba foglalnia. Ugy veszem eszre, hogy ez az akusztikus hangszereknek sokkal inkabb inherens tulajdonsaga. Elektromos hangszerek mintha megkovetelnek a folyamatos hangadast, vagy legalabbis a csend magaba foglalasa nem tunik annyira termeszetesnek (ahol meg az, pl. rock eseteben a Pink Floyd, King Crimson, Radiohead zenejeben, ott – en ugy erzem - nagy reszben ez az elem emeli az atlag szinvonal fole). Ennek kovetkezteben az elektromos hangszereknel mintha az effektusok es a virtuozitas csillogtatasa fele mennenek el a dolgok (lasd pl. a klasszikus rock-ot), vagyis a technika kerul tulsagosan eloterbe a zenei mondanivalo rovasara. (Az acid jazz-nel a gepek altal generalt ritmus szekcio ezen meg kulon ront azzal, hogy az egesz ritmus monoton lesz, a gepes utosok csak “kopognak”, de nem “szvingelnek”.) A csend fontossagat, elvalaszthatatlansagat a zenetol – es ebbol kifolyolag az akusztikus hangszerek elonyben reszesiteset - szinte minden kivalo zenesz hangsulyozza. Csak ket peldat hadd hozzak erre.
Keith Jarrett: “A csend az a potencial, amelybol a zene keletkezhet. A zene a “jelentes-aktivitas”, amely csak a csendnek koszonhetoen aktualizalhato. A technika az a kepesseg, hogy a legnagyobb hatassal manipulaljuk ezt az “aktivitast”. Ez a “hatas” kitorolheti az eredeti potencial erzetet es “erdekes” aktivitassal helyettesiti azt, mely ettol jelentes nelkulive valik, mert a jelentes csak a potencialis es az aktiv egyensulyaban letezhet; es a technika az csak aktivitas. A zeneszek gyakran szeditik magukat azzal, hogy azt mondjak, “zenelnek”. Ezalatt azt ertik, hogy nagyon jol jatszanak a hangszereiken. De ezt a computerek is tudjak. A computerek azonban nem tudnak mit kezdeni az ertekkel: a jelentessel.” Vagy egy mas helyen, mikor azt kerdeztek tole, hogy milyen volt a 70-es evek elejen Miles Davis-szel jatszania, akkor ugy nyilatkozott, hogy nagyszeru volt egy ilyen zenei oriassal egyutt jatszania, azonban neki Miles felallasat kellett kovetnie, ami akkoriban mar elektromos hangszerelest jelentett, ami csak arra kepes, hogy “jo mulatsag” legyen, hogy funky legyen, de melyebbre nem tud lenyulni. Vagyis amig Miles jol erezte magat, Neki nem adatott meg, hogy sajat hangszeren (az akusztikus zongoran) jatszhasson vele es oda eljutni vele zeneileg, ahova o szeretett volna.
Multkori zenes emilemben egyes kijelenteseimmel talan nagykepunek, arrogansnak tuno modon morfondiroztam a zenei izles tarsadalmi meghatarozottsagairol, arrol, hogy kapitalista fogyasztoi tarsadalmakban, de kulonosen itt Amerikaban kerdesesse valt, hogy mennyire letezhet autonom zene es zenei izles akkor, amikor az egesz zenei elet adagolasa a “kulturaipar” kezeben van, ok hatarozzak meg, hogy milyen lemezek kerulnek kibocsatasra es milyen zenek hallhatok a kulonbozo kereskedelmi radio es TV adokon (a helyzet mara mar szerencsere nem ennyire sarkitott es determinalt, hala a netes lehetosegeknek es mas alternativ forrasoknak). Remelem senki nem szivta mellre provokativ, szelsoseges megjegyzeseimet, mert egy tarsadalmi jelenseget, szituaciot probaltam bemutatni, nem szemelyeskedni. Amugy ez alol a jelenseg alol magamat sem tartom kivetelnek, epp eleg “vacak” zenet hallgatok en is (az, hogy vacak, azt megbizhato hozzaertok elemzesebol tudom, magamat nem tartom zenei szakertonek, csak egy dilettans zenerajongonak). Nehez nem eszrevenni az ilyen fogyasztoi tipusu tarsadalmaknak az izlesre tett uniformizalo, tomegesito hatasat. Gondoljunk csak arra, hany millio amerikai gyerek no fel eveken at szombat reggeli rajzfilmeket nezve a TV-ben, melyeknek egyik fo funkcioja, hogy a rajzfilmes figurak megvasarlasara buzditsak a gyerekeket es a szuloket a musort minden 10 percben megszakito reklamokkal… Vagy gondoljunk arra, hogy kereskedelmi radioadon – itt most Amerikarol beszelek - szinte tabunak szamit 3-4 percesnel hosszabb szamokat jatszani. Vessuk ezt ossze a 60-as, 70-es evekbeli helyzettel, amikor gyakran egy rock szam 15-20 perces volt es azt a teljessegeben lehetett hallani. Ma mar ilyen kizarolag csak alternativ radioadokon hallhato (alacsonyszamu hallgatokozonseggel).
De vehetjuk akar a komolyzenet is. A kornyekunkon pl. egyetlen komolyzenei radioado van, ahol csak az “elvezheto” komolyzeneket jatsszak, egyetlen elvont vonosnegyes (meg Beethoven vagy Schubert se…), atonalis zenei mu, barmi, ami kicsit nehezebben emesztheto, soha nem hallhato. Vagyis egy erosen beszukitett – a hallgatosag maximalizalasa erdekeben, mondhatnank merkantilis okok miatt “cenzurazott” - repertoart adnak.
Vagy vegyuk azt a kerdest, hogy az amerikaiak tulnyomo tobbsege miert olyan tudatlan es kozonyos mas orszagok kulturaja irant? Vajon mennyire fuggetlenitheto ez attol a tenytol, hogy a nagy halozati TV csatornak *soha* semmilyen kulfoldi jatekfilmet vagy mas kulfoldi kulturalis programot nem vetitenek?
Ilyeneket megfigyelve nehez lenne szerintem ugy ervelni, hogy a kulturaiparnak nincsen egy nagyon eros izlesformalo szerepe a tarsadalom nagy reszere es sajnos nem a bovito, befogado, tagito ertelemben, hanem a kizaro, leszukito, homogenizalo, szinvonal-gyengito ertelemben. Adorno is errol beszelt mar a 30-as, 40-es evekben, hogy nehez ott izlesrol diskurzust folytatni, ahol ez ennyire manipulalva van, de megis mindenki meg van gyozodve rola, hogy az o izlese mindentol fuggetlenul a sajatja, belulrol meghatarozott es csak ra jellemzo. (Honnan tudta Adorno ezt magallapitani? Onnan, hogy egy kulturalisan egesz mas vilagbol csoppent ide es igy a kivulallo szemevel tudta nezni a dolgokat. O a regi klasszikus polgari modellben nott fel: a csaladi egyuttzenelesek soran ismerte meg es sajatitotta el a zenetudast es annak szeretetet, tehat egy nagyon szerves modon, nem rajta kivul allo erok ismeretlen, monetaris motivacioktol mozgatott zenei adagolasai formaltak ki izleset, eppen ezert utkozott meg azon, amit itt tapasztalt es amit csak ugy tudott tomoren megfogalmazni, hogy a “kulturaipar”.)
Termeszetesen lehetne kifogasolni, hogy mindenki megtalalhatja a maga zenejet, hiszen CD-n minden megkaphato. Igen, de az allami iskolakban is ott tartanak mar, hogy szinte zerora redukaltak a zenei oktatast, es igy csak a kulturalis elit csaladjaiban oroklodik at valamilyenfajta minosegi zenei izles, azokon kivul nevelkedett gyerekek nem fogjak tudni, hogy vannak dolgok azon tul is, amikkel a mainstream csatornakon naponta bombardirozza oket a kulturaipar. Mondom, szerencsere a net egy jo alternativanak bizonyul erre, hogy ne legyen annyira eles a helyzet.
Ahhoz, hogy izlesrol, tomeges izlesrol velemenyt mondhassunk, fel kell teteleznunk, hogy letezik sztenderd, olyan sztenderd, ami fuggetlen a zenenek a rank gyakorolt - hiszen elvileg az mind kulonbozo lehet - szubjektiv hatasatol, amivel minosithetjuk az egyes alkotasokat. Ezzel kapcsolatban ket fo gondolati iskola letezik. A szubjektivista iskola azt vallja, hogy egy mualkotas szepsege, josaga az pusztan a mu es a befogado, hallgato kozti relacioban letezik, vagyis abban, hogy a mu az adott befogadora milyen hatast gyakorol, tetszest vagy nem tetszest. Mas szoval ez az iranyzat tagadja, hogy a mualkotasoknak lennenek azt jova vagy rossza tevo minosegi tulajdonsagai, csak az arra valo kulonbozo reagalasok leteznek, amik mind szemelyhez kotottek es ezert valtozoak. Ezzel szemben az objektivista iskola ugy tartja, hogy a minoseg nem a mu es a befogado kozti relacioban van, hanem magaban a muben. Vagyis maganak a munek a tulajdonsagaiban kell keresnunk a minoseget, nem a befogadoban vagy a relacioban, nem abban, ahogyan az hat rank.
*Szemelyes velemenyem*, hogy mindkettoben van igazsag, de a szubjektivista iskola elegge a nyilvanvalot allitja es ezzel némi kivannivalot hagy maga utan. Persze, hogy minden mu kivalt legtobb emberbol egy tetszes vagy nem-tetszes reakciot, ezert hoztak letre. De ugy erzem, hogy ezzel nemigen lehet messzire jutni, ezzel megtudunk valami oneletrajzszerut es a pillanatnyi mentalis allapotat a befogadonak (hiszen a tetszik – nem tetszik idovel is valtozhat ugyanabban a szemelyben). Reszemrol hajlok az objektivista iskola nezetei fele, de hozzatennem, hogy termeszetesen itt nincs szo egy eldontott vitarol es nagy kerdes, hogy ez valaha is eldontheto lesz-e. A kovetkezokben ejtenek nehany szot az en szemelyes objektivista esztetikamrol, anelkul, hogy ezt barkire is ra akarnam kenyszeriteni, csak ugy szorakozasbol nyakon ontelek vele.
Zenevel kapcsolatban ugy gondolom harom elemrol es azoknak egymashoz valo viszonyairol beszelhetunk: a zenei alkotasrol, a befogadorol es a zene szerzojerol (nepdalok szerzore vonatkozo specialis kerdesetol most eltekinthetunk). Amikor objektiv josagrol, objektiv minosegrol beszelunk egy zenemuben, akkor szerintem csak arra kell gondolni, hogy valaki megalkotta, szerezte azt a zenet. Es mint minden emberi alkotasnal, itt is vannak sztenderdek, ami szerint megitelheto a mu minosege, vagyis hogy alkotoja mennyire vegzett jo munkat. Ismetlem: ez mindossze annyiban objektiv, hogy a muben benne levo minoseget nezi, nem a ram gyakorolt szubjektiv hatasat. Ha az ilyen ertelemben vett objektiv minoseg letezeset tagadni akarnank, akkor tagadnunk kellene annak is a megitelesi lehetoseget, hogy egy szek, egy haz, egy kocsi vagy egy szamitogepes program jol vagy rosszul van megtervezve. Ezek kozott es a zene kozott csak annyi a kulonbseg, hogy a zene eseteben sokkal nehezebb az objektivet es a szubjektivet szetvalasztani, mert elsodleges szerepe a zenenek az, hogy hasson rank. De ez a nehezseg nem jelenti azt, hogy elvileg nem tekintheto a zene objektiv minosegeben ugyanugy mint minden mas emberi alkotas.
Csak zarojelben fuzom ide ezt a gondolatot: hogyan iteljuk meg azt, hogy egy kocsi, egy haz, egy szamitogepes program jol van megtervezve, jo minosegu? Hat tobbfelekeppen, de legaltalanosabban talan ugy, hogy mennyire jol tolti be a funkciojat, celjat, annak kulonbozo szempontjait kiertekelve. Ez pedig, talan ebben egyetertunk, objektiv megiteles. Pl. egy szamitogepes programnal: ugy viselkedik-e futtatas soran, ahogy azt a megrendelo eloirta? Mennyire konnyen olvashato a forraskod, karbantarthato, modosithato, ujra felhasznalhato, altalanosithato? Ezek mind objektiv iteletek, mert a benne levo minoseget iteljuk (akarhogyan), nem a rank gyakorolt hatasat. Analog modon, mualkotasok objektiv erteke miert ne szarmazhatna abbol, hogy milyen sikeresen valositjak meg muveszeti celjukat?
Ha nagyon hegyezni akarnam, hogy hogyan iteljuk meg zenei muvek josagat, azt mondanam, peldaul ugy, hogy ne is hallgassuk meg a zenet, csak a kotta olvasasa alapjan dontsunk. Messze nem ertek hozza ilyen szinten, de annyit tudok, hogy akik igen (zeneszerzok, karmesterek, zeneszek, zeneelmeleti szakemberek, zenekritikusok, zenetorteneszek), azoknak ugy tunik nem esik nehezukre kottaolvasasbol megallapitani, hogy mik a kivalo, mik a gyenge, mik a kozepes, kozhelyes megoldasok. Talan azert nem, mert az evszazadok soran kiepult egy hagyomany, egy sztenderd erre vonatkozoan. Vagyis a minoseg megitelese nem logikai dedukcio kerdese, hanem ezzel a sztenderddel, kulturalis hagyomannyal valo osszevetes eredmenye lesz. Termeszetesen a megitelesben lesznek elteresek, de tendencia szintjen azert altalaban van megegyezes.Gondoljunk pl. arra, hogy Mozart koraban a tobb szaz mas zeneszerzo kozul miert eppen o valt maradandoan hiresse es kimagaslonak tekintett? Miert nem peldaul Salieri? Mintha ez nem csak egy tortenelmi veletlen lenne, hanem elsosorban Mozart muveiben benne levo minosegi tulajdnosagnak koszonheto. Termeszetesen a kotta alapjan valo megiteles csak pelda a megiteles lehetosegere. Nem mindig fog ez mukodni. Sok munel az ertek egy resze az eloadas modjaban van, ami a kottan kivul all, pl. hogy hogyan improvizaljak. De nem akarok en itt programot adni, csak az objektiv ertekeles elvi lehetosegeire ramutatni.
Ez ellen felhozhato, hogy na jo, persze, egyes mufajokon belul vannak sztenderdek, amitol lehet objektiv ertekek alapjan itelni, de ettol meg semmit sem lehet mondani kulonbozo mufajok egymashoz valo minosegi viszonyarol. Ez nyilvan igy van tavoli mufajok kozott. De vannak kapcsolatok. Koztudott peldaul, hogy a rock tortenelmileg a dzsessznek es blues-nak egy higitott formaban valo leszarmazottja. Es ez a higitott forma pontosan arra utal, hogy a zeneben benne levo (tehat objektiv), a zenenek minoseget ado strukturakat es formakat gyengitettek le. Velemenyem szerint ugyanez a viszony all fenn a dzsesszen belul is annak ket szarmaztatott agaval, a smooth es az acid dzsesszel is: az eredeti jazz egyes elemeitol meg lettek csupaszitva es ezert veszitettek minosegukbol. Vagyis csaladi rokonsagban allo zeneagaknal is elkepzelheto objektiv minosegek osszehasonlitasa.
Tavolabb allo mufajok eseteben, pl. miert ertekesebb az opera mint a hip-hop, ugy erzem az itelet mar nem muveszetkritikai kerdes, hanem kulturkritikai: mit jelent az kulturalisan egy civilizacion belul, ha az egyik dominal a masik felett. Egy konkret peldaval elve: ha fiatalok tobbsege mondjuk a punk rock-ot reszesiti elonyben a pop slagerlista szamaival szemben, akkor itt az izles kerdese mar inkabb kulturkritikai kerdes. A punk rock “muveszeti” celja, funkcioja, a tarsadalom fennallo normai ellen valo lazadas, mig a pop slagerlistae vagy annak elfogadtatasa, vagy az abba valo emocionalis beletorodes, vigasz nyujtasa, leggyakrabban azonban inkabb annak az illuzionak a keltese, hogy ez igy klassz, ahogy van, jo dolog ezekert lelkesedni. A ket muveszeti cel kozott termeszetesen nagy a kulonbseg, de ez szigoru ertelemben mar nem esztetikai kerdes, hanem tarsadalmi es kulturalis, szemben az esztetikaival, mely egy mu sikeresseget az adott muveszeti celon belul, arra vonatkoztatva iteli meg. De figyeljuk meg, hogy a nagyobb, kulturkritikai kerdes se egy szubjektiv kerdes, mert a kerdes akorul forog, hogy mik a fennallo tarsadalmi normak: azok jok vagy rosszak-e, hiszen e szerint dol el, hogy a punk rock-nak vagy a slagereknek van-e igazuk: lazadni vagy elfogadni/rajongani ertuk (es ezzel konformalodni a fennallo normakhoz). Es talan abban egyeterthetunk, hogy ez (a fennallo tarsadalmi normak kerdese) egy tarsadalmi, kritikai kerdes, de semmi esetre sem szubjektiv, ram gyakorolt hatasra vonatkozo kerdes.
Roviden osszefoglalva az eddigi mondanivalomat: szerintem egy olyan vilagban elunk, amelyben mindannyiunk izleset kulso erok erosen manipulaljak. Ahhoz, hogy ezt lassuk, kell lennie valamifajta, a muben benne levo objektiv erteknek, minosegnek, ami alapjan ezt eszrevehetjuk, megitelhetjuk, mert maskulonben csak annyit mondhatnank, hogy o, hat minden mindenkire maskeppen hat, izlesek es pofonok, ezek mind kulonbozoek es errol ennel tobbet erdemileg nem lehetne mondani, mert a “neked tetszik, nekem nem” nem apellal semmifajta igazsagra, amire vonatkoztatva ervelni lehetne. De ha csak ez a relativizmus lenne, akkor izlesunk manipulaltsaganak tenye szepen elfedve maradhatna. (Az izles manipulaltsagaval kapcsolatban fel lehetne hozni azt az ellenvetest, hogy ez mindig is fennallt a tortenelem soran. Szerintem nem ennyire erosen es tomeges mertekben, mint korunkban, de ha fenn is allt, a nagy kulonbseg az, hogy manapsag szemelyi szabadsaganak tudataban mindenki abban a hitben el, hogy izlese is szabadon alakult olyanna, amilyen, hogy az teljesen szuveren, tehat van egy hezag elkepzeles es valosag kozott.)
Szerintem leteznek objektiv esztetikai ertekek, minosegek, a nyilvanvalo szubjektiv mellett. Azonban meg azoknal is, akik elfogadjak az objektivista iskola tanait, az objektiv jo/rossz csak nagyon ritkan esik egybe a szubjektiv jo/rossz itelettel. Reszben tarsadalmi okok folytan, mert izlesunk mindnyajunknak kisebb-nagyobb mertekig manipulalva van, reszben pedig egyenileg kulonbozo emocionalis okok miatt mas lesz a szubjektiv iteletunk. Tehat mindenkinel lesz olyan, hogy nem fog rajongani objektive jo zeneert es tetszeni fog neki nemely objektive vacak zene. Vagyis amikor azt mondom, hogy egy zene vacak, akkor itt csak az altalam velt objektiv minosegrol mondok velemenyt, amely nem altalanosithato azza, hogy en azt gondolnam magamrol, hogy izlesem masokenal felsobbrendu. Pl. iszonyatos mennyisegu punk rock zenet hallgattam eletemben, melyrol tudtam, hogy zeneileg (objektive) csapnivalo, de emocionalisan epp arra volt szuksegem. Az objektiv ertekek letezesenek kimutatasaval nem az a cel, hogy utana az izles-rendorseggel egyes embereket letartoztathassunk rossz izlesukert – hiszen mindnyajan ugyanabban a csonakban utazunk -, hanem, hogy tarsadalmi szinten, tarsadalmi jelensegekrol megtudhassunk valami erdembelit.
Az is bonyolitja a dolgot, hogy minden tovabbi tisztazas nelkul abbol az allitasbol, hogy “X az vacak/jo”, abbol nem vilagos, hogy ezt a masik most objektive vagy szubjektive erti, de altalabn feltesszuk, hogy ha az egyikre erti, azzal automatikusan maga utan vonja a masik kategoriabol ugyanazt az iteletet. Pedig mint lattuk, ez nem szuksegkeppen kovetkezik. Ha azt mondom, hogy a pop slagerek nyalasak es ezt objektiv ertekiteletnek szanom, abbol nem kovetkezik, hogy sosem hallgatok, sőt, horribile dictu, neha meg elvezek is nyalas slagereket. Arroganciam addig terjed, hogy ugy gondolom, hogy ha a tarsadalom egy szamottevo szegmensere, retegere jellemzo, hogy *kizarolag* ilyeneket hallgat, akkor gyanakszom arra, hogy itt az izles valamifajta manipulalasa forog fenn.
– Kurt Vonnegut
84 éves korában meghalt az amerikai író, Kurt Vonnegut. Élete meghatározó élménye volt, amikor a 2. vhb.-ban amerikai katonaként Drezdában a foldon elte vegig, amint a szovetseges csapatok porig bombaztak a varost. Leghiresebb regenye, Az otos szamu vagohid, errol az elmenyrol szol. Talan ennek koszonhetoen, egesz eleteben elkotelezett haboruellenes, humanista es szocialista is volt. Konyveken kivul idonkent irogatott humoros politikai karcolatokat is az “In These Times” nevu amerikai szocialista hetilapba, altalaban fiatalokat megszolitva benne. Par eve az egyik ilyen irasat onnan megprobaltam magyarra ferditeni. Ez olvashato a csatoltban. Azert aki tud angolul, az inkabb az utana kovetkezo eredetiben olvassa el ezt az irast. Barmennyire is tehetseges fordito vagyok:-), azert az eredetiben jobban hangzik. Ez a magamra kirott kis forditasi gyakorlat megmutatta, hogy ismerni egy nyelvet es forditani tudni az ket kulonbozo mufaj, es az elobbibol sajnos nem kovetkezik az utobbi is. Es arra is rajottem ebbol, hogy mennyire nehez humoros, ironizalo stilust egyik nyelvből (igazabol kulturabol) egy masikba attenni. Akarhogy is, szomoru, hogy mar megint egy jo emberrel kevesebben lettunk.
Anyone who wants to move with the times is not allowed to be different.
(Aki az idovel haladni akar, annak nem all szabadsagaban kulonbozonek lenni.)
– Adorno
Legitimate works of art are today without exception socially undesired.
(Legitim mualkotasok ma kivetel nelkul tarsadalmilag nemkivanatosak.)
– Adorno
Ugyanakkor azt se lehet mondani, hogy ez a zene minden ujdonsag nelkuli. Az ujdonsaga azonban elsosorban a hangzasaban van. Peldaul ez a szam egy regi Nina Simone szamot agyaz technoba, amitol az uj hangulatot kap, mas lett az “ambiansza”. De tud-e a techno ennel melyebbre menni? Keith Jarrett mar az elektronikus hangszerekkel jatszott zenerol is ugy tartja hogy nem: amit ezekkel el lehet erni, az csak annyi, hogy “to have fun” – jol szorakozni veluk.
Hogy is allunk hat az ocska zenei izlessel es annak tarsadalmi meghatarozottsagaval, illetve a tarsadalommal valo kolcsonhatasaival? Ba’meg, haver, menjunk le a lepcsosbe egy froccsre.
Life has become the ideology of its own absence.
(Az elet sajat hianyanak az ideologiajava valt.)
– Adorno
Art is magic delivered from the lie of being truth.
(A muveszet az egy olyan varazslat, amely megszabadit attol a hazugsagtol, hogy igazsag.)
– Adorno
The culture industry not so much adapts to the reactions of its customers as it counterfeits them.
(A kulturaipar nem annyira adaptalodik vasarloinak reakcioihoz, mint inkabb szinleli azokat.)
– Adorno
Lepjunk be Adorno dialektikajanak vilagaba egy percre. Egyreszt tehat a muveszeti alkotas erteket attol nyeri el, hogy nem csak kommunikativ elemekbol all, hanem ellenall a fogalmi es racionalis determinacionak, mintegy irracionalis varazsa, autentikussaga van. Viszont a tarsadalom merkantilis eroi eppen ezt az aspektusat hasznaljak ki es elnek vele vissza eloszeretettel: el akarjak nekunk adni veluk a ‘termeszetes allapot’, a mindennapi letezes kovetelmenyei elol valo elmenekules illuziojat. Ezert van szuksege Adornonak a muveszeti alkotas ‘igazsagtartalmanak’ a fogalmara. Egy alkotas igazsaga Adorno szamara annak kritikai tartalma, ez utobbi sikeressegenek indikatora pedig a tarsadalommal, a vilaggal valo antagonizmusa. Vagyis egy mu igazsagtartalma a tarsadalmi erokkel szemben kivivott – mindig csak idoleges es visszavonhato – autonomiajabol all. Egy kicsit melyebb, filozofikusabb szinten, a mu igazsagtartalma abbol is all, amitol az egyedulallo, ami rezisztensse teszi egy nagyobb katagoriaba valo besorolas, az altal valo kisajatitas ellen. Ez az igazsagtartalom viszont mindig tortenelmileg valtozo es a tarsadalom altal asszimilalhato. Amilyen forradalmi volt Elvis es a Beatles zeneje a 60-as evek elejen, ma mar annyira elfogadott, hogy szinte kozhely es konzervativnak szamit. Ennek az asszimilacionak valt hajtomotorjava az a burokratikus, profit motivalt kepzodmeny, melyet Adorno “culture industry”-nak, kulturaiparnak keresztelt el, elsosorban annak alapjan, amit mar a 40-es evekben, amerikai emigracioja alatt itt tapasztalt. A kulturaipar tobb, mint a szorakoztatoipar, mert magaban foglalja azt a gondolatot, hogy a kapitalista vilag az arucsere, az arusiasodas totalizacioja, hogy minden ezen keresztul nyeri el erteket, hogy az onallo es onmagaert valo ertekeket fokozatosan elnyeli ez a totalizacios folyamat. A kulturaipar mottoja leginkabb ez lehetne: meg a lazadas is jo, ha az arucikke, penzze valthato (kell-e peldakat ideznunk a heavy metal rock bandak ‘lazado’ milliardosaival kezdve?). De a culture industry ezzel csak a status quo megerositesehez jarul hozza, mikozben a fuggetlenseg lehetosegenek illuziojat kelti.
Nem rosszak ezek a Mocean Worker szamok, nem? De akkor mi is a bajom veluk?
Nos, ha az ember belenez a CD boritojaba, akkor azt latja, hogy a szam cimein kivul az egvilagon semmi mas infot nem tartalmaz. Vajon miert? Kicsit kutakodunk a weben. Kiderul, hogy a Mocean Worker mogott egyetlen ember all: Adam Dorn (akinek papaja hires lemez producer volt, tobbek kozott John Coltrane producere). O reszben zenesz, reszben DJ, reszben hangmernok, reszben producer. A CD szamainak egy reszen, mint az itt csatoltan is, egy-egy meghivott zenesz jatszik. A tobbin regi szamok felvetelei vannak beagyazva. De mibe is? Hat elore (vagy utolag) osszetakolt techno zenebe, amely Sampler-rel, looping-gal, Music sequencer-rel, valamint analog es digitalis szintetizatorok altal generalt zenei elemekbol all, ezeket elmentve digitalis fajlokba, hogy aztan az egeszet mesterien osszevagja es keverje computer program segitsegevel manipulalva a fajlokat.
Ez a csatolt szam pl. a 30-as - 40-es evek amerikai szving zenejet idezi fel egy igazi trombitas – Steve Bernstein a Sex Mob-bol - segitsegevel, csak azzal a csavarral, hogy az egeszet techno ritmusba es hangszerelesbe oltozteti, de ugyanakkor retro is, a hangvetele meg is oriz valamit a 40-es evek big-band szving zenejenek a hangzasabol.
Vagyis az egeszben az a felelmetes, hogy ugy kb. 80%-ban mechanikusan generalt zene es megis jo hallgatni. Es pont ebben all szerintem az ordogisege, abban, hogy ordogien jo: azt hisszuk, hogy valodi, hiteles zenet hallgatunk, mely hagyomanyos modon keszult, hogy zeneszek osszejottek jatszani es kozben felvettek a zenet. Utana esetleg kicsit kavartak, szineztek rajta a keveropultnal. Itt ennek mintegy a forditottja zajlik. De a minosege, a hangzasa olyan jo, hogy azt hisszuk, autentikus dolgot hallgatunk. Az ordogisege ezert abban is all, hogy hat az izlesemre, de manipulativ modon. Nekem leginkabb Adorno kortarsanak es baratjanak, Walter Benjaminnak egy 1936-os esszejenek a cime jut errol eszembe: The Work of Art in the Age of Mechanical Reproduction De baj-e ez az inautentikus mechanikus (re)produkcio egyaltalan? Es ha igen, miert? Rezonalnak-e ezekre a kerdesekre Adorno fenti gondolatai?
