Life has become the ideology of its own absence.
(Az elet sajat hianyanak az ideologiajava valt.)
– Adorno
Art is magic delivered from the lie of being truth.
(A muveszet az egy olyan varazslat, amely megszabadit attol a hazugsagtol, hogy igazsag.)
– Adorno
The culture industry not so much adapts to the reactions of its customers as it counterfeits them.
(A kulturaipar nem annyira adaptalodik vasarloinak reakcioihoz, mint inkabb szinleli azokat.)
– Adorno
Lepjunk be Adorno dialektikajanak vilagaba egy percre. Egyreszt tehat a muveszeti alkotas erteket attol nyeri el, hogy nem csak kommunikativ elemekbol all, hanem ellenall a fogalmi es racionalis determinacionak, mintegy irracionalis varazsa, autentikussaga van. Viszont a tarsadalom merkantilis eroi eppen ezt az aspektusat hasznaljak ki es elnek vele vissza eloszeretettel: el akarjak nekunk adni veluk a ‘termeszetes allapot’, a mindennapi letezes kovetelmenyei elol valo elmenekules illuziojat. Ezert van szuksege Adornonak a muveszeti alkotas ‘igazsagtartalmanak’ a fogalmara. Egy alkotas igazsaga Adorno szamara annak kritikai tartalma, ez utobbi sikeressegenek indikatora pedig a tarsadalommal, a vilaggal valo antagonizmusa. Vagyis egy mu igazsagtartalma a tarsadalmi erokkel szemben kivivott – mindig csak idoleges es visszavonhato – autonomiajabol all. Egy kicsit melyebb, filozofikusabb szinten, a mu igazsagtartalma abbol is all, amitol az egyedulallo, ami rezisztensse teszi egy nagyobb katagoriaba valo besorolas, az altal valo kisajatitas ellen. Ez az igazsagtartalom viszont mindig tortenelmileg valtozo es a tarsadalom altal asszimilalhato. Amilyen forradalmi volt Elvis es a Beatles zeneje a 60-as evek elejen, ma mar annyira elfogadott, hogy szinte kozhely es konzervativnak szamit. Ennek az asszimilacionak valt hajtomotorjava az a burokratikus, profit motivalt kepzodmeny, melyet Adorno “culture industry”-nak, kulturaiparnak keresztelt el, elsosorban annak alapjan, amit mar a 40-es evekben, amerikai emigracioja alatt itt tapasztalt. A kulturaipar tobb, mint a szorakoztatoipar, mert magaban foglalja azt a gondolatot, hogy a kapitalista vilag az arucsere, az arusiasodas totalizacioja, hogy minden ezen keresztul nyeri el erteket, hogy az onallo es onmagaert valo ertekeket fokozatosan elnyeli ez a totalizacios folyamat. A kulturaipar mottoja leginkabb ez lehetne: meg a lazadas is jo, ha az arucikke, penzze valthato (kell-e peldakat ideznunk a heavy metal rock bandak ‘lazado’ milliardosaival kezdve?). De a culture industry ezzel csak a status quo megerositesehez jarul hozza, mikozben a fuggetlenseg lehetosegenek illuziojat kelti.
Nem rosszak ezek a Mocean Worker szamok, nem? De akkor mi is a bajom veluk?
Nos, ha az ember belenez a CD boritojaba, akkor azt latja, hogy a szam cimein kivul az egvilagon semmi mas infot nem tartalmaz. Vajon miert? Kicsit kutakodunk a weben. Kiderul, hogy a Mocean Worker mogott egyetlen ember all: Adam Dorn (akinek papaja hires lemez producer volt, tobbek kozott John Coltrane producere). O reszben zenesz, reszben DJ, reszben hangmernok, reszben producer. A CD szamainak egy reszen, mint az itt csatoltan is, egy-egy meghivott zenesz jatszik. A tobbin regi szamok felvetelei vannak beagyazva. De mibe is? Hat elore (vagy utolag) osszetakolt techno zenebe, amely Sampler-rel, looping-gal, Music sequencer-rel, valamint analog es digitalis szintetizatorok altal generalt zenei elemekbol all, ezeket elmentve digitalis fajlokba, hogy aztan az egeszet mesterien osszevagja es keverje computer program segitsegevel manipulalva a fajlokat.
Ez a csatolt szam pl. a 30-as - 40-es evek amerikai szving zenejet idezi fel egy igazi trombitas – Steve Bernstein a Sex Mob-bol - segitsegevel, csak azzal a csavarral, hogy az egeszet techno ritmusba es hangszerelesbe oltozteti, de ugyanakkor retro is, a hangvetele meg is oriz valamit a 40-es evek big-band szving zenejenek a hangzasabol.
Vagyis az egeszben az a felelmetes, hogy ugy kb. 80%-ban mechanikusan generalt zene es megis jo hallgatni. Es pont ebben all szerintem az ordogisege, abban, hogy ordogien jo: azt hisszuk, hogy valodi, hiteles zenet hallgatunk, mely hagyomanyos modon keszult, hogy zeneszek osszejottek jatszani es kozben felvettek a zenet. Utana esetleg kicsit kavartak, szineztek rajta a keveropultnal. Itt ennek mintegy a forditottja zajlik. De a minosege, a hangzasa olyan jo, hogy azt hisszuk, autentikus dolgot hallgatunk. Az ordogisege ezert abban is all, hogy hat az izlesemre, de manipulativ modon. Nekem leginkabb Adorno kortarsanak es baratjanak, Walter Benjaminnak egy 1936-os esszejenek a cime jut errol eszembe: The Work of Art in the Age of Mechanical Reproduction De baj-e ez az inautentikus mechanikus (re)produkcio egyaltalan? Es ha igen, miert? Rezonalnak-e ezekre a kerdesekre Adorno fenti gondolatai?
